Vitathatatlan tény, hogy nő vagyok. De amit társaim manapság művelnek, az borzalom. Tényleg köszönet azoknak a hölgyeknek, asszonyoknak, akikben volt annyi spiritusz, hogy kiálljanak az emberek elé és kiharcolják a méltó megbecsülést és a nőket is megillető jogokat. 

Tökéletesen ismerjük a jogainkat, de ha a kötelességeink szóba kerülnek, hihetetlen módon szelektívvá válik a hallásunk. 

Ma reggel a mertón két harmincas nő beszélgetését hallgattam végig és megdöbbentem. Kérdezte az egyik hölgy a másiktól, hogy és a barátoddal hogy vagytok? Ó, 5 év szakítottunk, ő már családot szeretett volna és gyerekeket. Képzeld, még azt is elvárta volna tőlem, hogy néha főzzek neki. (Ezen a ponton ledöbbent a beszélgetőpartner is.)

Lehet, hogy én vagyok eltévedve, de nekem teljesen természetes és normális, hogy ha lenne egy társam főzök rá, 5 év után pedig a mosás sem esne zokon... Lehet, hogy nem minden nőben van meg az anyagén és van olyan aki sajnos nem lehet anyuka. De akkor néhány nőtársam szerint miért a férfi a hibás akkor, ha szeretne családot?! Erre is megkaptam a választ hölgytársamtól, mi szerint neki a munkája és önmaga sokkal fontosabb mindenkinél. Kislány... ezt te sem hiszed el. Remélem, ha 50 évesen egyedül ülsz otthon, eszedbe fog jutni ez a fenenagy önbizalmad. És lehet itt jönni az egyneműek kapcsolatával, de ott is társszerzésre törekszik az ember, azzal meg semmi baj nincs, ha ezt egy azonos nemű emberben találja meg. 

Persze ott vannak a barátok, de az nem a családod.